Gyertyák

Kedves barátaim!
Elkezdődtek a szegénység elleni küzdelem hetei a Klauzál téren.
Égtek a mécsesek mindannyiunkért. Halkan szólt a hang. Kevesen voltunk. Hiszem, hogy egyre többen leszünk. A közösségi házban szívet melengető rendezvényt tartottak a kicsiknek. Csupa óriási szempár.
Kicsi életek, akik már megtanulták, mit jelent, ha nincs meleg ebéd, ha anyának vagy apának nincs munkája, ha az iskolában csúfolják a származás miatt...A gyerekek majszolták a kalácsot, itták a kakaót...mintha majd száz évet repültünk volna vissza az időben.. Olvastok még József Attilát? Olvastok egyáltalán?
Köszönet a pillanat emberségéért Karolának, Editnek, Zsókának és a többi áldozatos segítőnek.
A hétvégén a szomszéd ház előtt demonstráltak a lakhatásért. Az aktív hajléktalanok és aktív hajlékosok csoportja végigjárta a Csányi, a Klauzál, a Király és a Kazinczy utcát. "Stigmák helyett megoldást! Tiltás helyett lakhatást!"
Igazuk van.
S ők még nem is beszéltek a homlokzatok mögött meghúzódó nyomorról. De aggódom, hogy nem sokára jobb is lesz erről hallgatni... Mert itt válaszok nincsennek. S ha vannak is, hol lehet majd elmondani...
Burke azt írja: A gonosz győzelméhez nem kell más, csak az, hogy a jó emberek tétlenek maradjanak.
Ma még gyertyát gyújtunk. Ma még hisszük, demokráciában élünk. Ma hallottam, hogy egy másik kerület médiumait már kitakarították. Így. Kitakarították. Demokráciában élünk? Kollégák maradtak munka nélkül. Nincs kétségem itt is megtörténik majd. Szóba sem állnak a győztesek. Írtam már, a függetlenségnek ára van. Nem csak annak. A sajtó szabad?
Látom magam előtt a reménykedő gyermek arcokat ebben a harlemi világban. Felidézem a saját gyermekkoromat, amikor egy munkáskerületben voltam elsőáldozó, apám a Szabad Európát hallgatta, anyám a beteg húgomat ápolta...Mi távol voltunk a párttól. Annak is ára volt. Nagyika azt mondta, Jézus szeret. De erről nem szabad beszélni. Emlékszem, amikor meghalt Brezsnyev, és Horváth néni vigasztalta másik Horváth nénit: Marikám, hát nekünk itt van a Kádár. De őt meg mi nem szerettük. Nagyika egyszer megmutatta, hol is voltak a földjeik, amiket államosítottak. Laci bácsikám, aki szanitéc volt 56'-ban, és 1988-ban meghalt /alig 50 évesen/, mindig szeretett volna egy olyan országban élni, ahol szabad másképp gondolkodni, ahol ki lehet mondani a véleményt. Ahol a televízióból nem egy hang szól. Ahonnan nem kell elmenekülni máshová. Kíváncsi vagyok, ma mit mondana...
Néhány nap múlva október 23.  Gyertyát gyújtunk a hősökért. Emlékezünk. Emlékezzünk a jelenre is.