A nagy nemzeti büdös valamit, el kellene takarítani
Járt a fejemben minap, hogy csak semmiségeket kellene írni, vagy egyáltalán nem kellene írni. Az ember lánya mantrázhatja következetesen ugyanazt a "kineksemmit", "kinekmindent", de a világ folyásán alapjáratban nem tud változtatni. Legalábbis ezt vallják sokan. Persze vannak olyanok is, akik a vessződbe is belekötnek, ha úgy tartja kedvük. Valami furcsa ösztön munkál bennük. A minden áron győzni akarás állatias vágya. A másik megbélyegzésének, kirekesztésének, megfélemlítésének elérése. Ők azok, akiknek az is fáj, ha más is létezik rajtuk kívül. S hát éppen ezért tipornak. Nemtől, évjárattól, politikai hovatartozástól függetlenül. Nyilvánvaló, hogy nem párbeszéd, maximum csak pártbeszéd képes egyedek az ilyenek. Hatalomfüggő, csereszabatos, leharcolt egyenarcok, akik gyakran köpönyeget cserélnek, s a bűnben nem velük tartókra, mint levadászandó prédákra lesnek. A hozzám hasonló tudomásul veszi, hogy ő is a levadászandók közé tartozik. Így vagy úgy, de oda. Elnémul kicsit.
A semmit se írja. Aztán megírja.
A nagy nemzeti nagyon büdös valamit.
Amit el kellene takarítani.
K.B.
2014. június 18., szerda
2014. május 1., csütörtök
Majális
Majális
Ma ismét jártam. A felhők táncoltak az égen, s a lábamból majdnem elillant a fájdalom.(Az ég kevés lett volna hozzá, de a gyógyszer segített.)
Először kimentünk délelőtt a Szabadság térre. a nevében megcsúfolt térre.
Egyik oldalon fegyelmezett nácik gyülekeztek, középen rendőrök álltak.
Az utóbbiak közül néhányan - mondjuk úgy -, talán tízóraiztak.
Egy testes, fiatal rend őre szép, piros almába nagyokat harapott.
S közben a nap is kisütött.
A rémvilág épülő szimbólumánál a szökőkút ugyanúgy csordogált.
Az elázott képek, a gyász kavicsai a macskaköveken tiltakoztak.
A virágok nyíltak. Hiszen május van, ragyogó.
A nácik se hiába gyűltek. Fegyelmezetten masírozni kezdtek a Nádor utcában.
A sor végén felfedeztem egy nőt, akit sok éve segítettem.
Még a hanukkarácsonyokon is kapott ruhát, élelmiszert. Meg máskor is, de ez lényegtelen. Pár éve eltűnt a Klauzál térről, s most ismét találkoztunk.
Megismert, integetni kezdett. De csak néztem, néztem, hogy belefájdult a szemem.
Mi a Szabadság térről a Városligetbe indultunk.
Addigra már mindenem fájt, de nem adtam meg magam.
Ismerősökkel, barátokkal, nem barátokkal, kedvesekkel és haragosokkal egyaránt találkoztam a Ligetben.
Az Echo Tv riporternője az érkezésünk után pár perccel lerohant. Mellette az operatőrcsaj, aki évekig kolléga volt a hajdani ETV-ben, még csak nem is köszönt. De valószínű, ő ajánlhatta, hogy én legyek az interjúalany, különben miért esett volna a tömegben pont rám a választás.
A tv-s hölgy arról faggatózott, hogy mit szólok a baloldal csúfos vereségéhez. Közöltem vele, hogy ez a nap ünnep, és nem értem, miért erről kérdez.
De ő tovább erősködött, hogy mindenhol bukott, blablabla...Mondtam, hogy nem. Pl. Erzsébetvárosban nem. Erre hozzátette, hogy Csepelen sem. Mondtam, hogy ott sem. Majd másképp próbálkozott. A tér tele van baloldali sátrakkal, és akkor én, mint szavazó, mondjam meg, hogy bukott blablabla...Visszakérdeztem, honnan tudja, kire szavaztam? Mert hát a tér..kezdte újból a blablablát. Nem jutottunk egyről a kettőre. Mindenesetre szeretném leszögezni, a bemutatkozni sem tudó ECHO tv-s nem kért, így hát nem is kapott engedélyt, hogy a velem készült interjút közölje.
De mindegy.
Ekkor volt egy holtpont nálam, amikor azt éreztem, haza kell jönnöm. Bárhogy.
De az élet a szándékokat néha felülírja. Ott volt Zsuzsi, aki most nagy fájdalmat cipel, s akit muszáj volt a vigasztalhatatlanban vigasztalni. Ott volt Józsi, aki túl a műtét után is tud mosolyogni. Meg Kati és Anna, akiket szintén földhöz csapott néha az élet, de mennek, teszik a dolgukat. És Lajos! A férfi, aki nem ismerte sosem a szüleit, és állami gondozásból kiverekedve magát lett olyan példás édesapa, hogy le a kalappal előtte. Vele volt két csodaszép kicsi gyereke, Domi és Adri, akik csüngtek apukájukon. S nehéz is lenne mindenkit felsorolni...Ferikét, aki a sérültek jogaiért küzd vagy Marcsiékat, Zinyóékat, Valiékat, akik a kampány talpas hősei voltak. ..Sokan...és vannak. Még vannak...S ott voltak a Városligetben.
Kétkezi munkások hétköznapi álmaiktól megfosztott emberek, kicsik és nagyok, akik még hisznek egy jobb világban. Mert hinni akarnak. Mert élni akarnak.
S közben a város másik pontján menetelnek.
Kerálnak gyalázatot emelnek.
S ezen a felhőjátékos majálison nem csak a lábam fáj.
Nagyon.
K.B.
Ma ismét jártam. A felhők táncoltak az égen, s a lábamból majdnem elillant a fájdalom.(Az ég kevés lett volna hozzá, de a gyógyszer segített.)
Először kimentünk délelőtt a Szabadság térre. a nevében megcsúfolt térre.
Egyik oldalon fegyelmezett nácik gyülekeztek, középen rendőrök álltak.
Az utóbbiak közül néhányan - mondjuk úgy -, talán tízóraiztak.
Egy testes, fiatal rend őre szép, piros almába nagyokat harapott.
S közben a nap is kisütött.
A rémvilág épülő szimbólumánál a szökőkút ugyanúgy csordogált.
Az elázott képek, a gyász kavicsai a macskaköveken tiltakoztak.
A virágok nyíltak. Hiszen május van, ragyogó.
A nácik se hiába gyűltek. Fegyelmezetten masírozni kezdtek a Nádor utcában.
A sor végén felfedeztem egy nőt, akit sok éve segítettem.
Még a hanukkarácsonyokon is kapott ruhát, élelmiszert. Meg máskor is, de ez lényegtelen. Pár éve eltűnt a Klauzál térről, s most ismét találkoztunk.
Megismert, integetni kezdett. De csak néztem, néztem, hogy belefájdult a szemem.
Mi a Szabadság térről a Városligetbe indultunk.
Addigra már mindenem fájt, de nem adtam meg magam.
Ismerősökkel, barátokkal, nem barátokkal, kedvesekkel és haragosokkal egyaránt találkoztam a Ligetben.
Az Echo Tv riporternője az érkezésünk után pár perccel lerohant. Mellette az operatőrcsaj, aki évekig kolléga volt a hajdani ETV-ben, még csak nem is köszönt. De valószínű, ő ajánlhatta, hogy én legyek az interjúalany, különben miért esett volna a tömegben pont rám a választás.
A tv-s hölgy arról faggatózott, hogy mit szólok a baloldal csúfos vereségéhez. Közöltem vele, hogy ez a nap ünnep, és nem értem, miért erről kérdez.
De ő tovább erősködött, hogy mindenhol bukott, blablabla...Mondtam, hogy nem. Pl. Erzsébetvárosban nem. Erre hozzátette, hogy Csepelen sem. Mondtam, hogy ott sem. Majd másképp próbálkozott. A tér tele van baloldali sátrakkal, és akkor én, mint szavazó, mondjam meg, hogy bukott blablabla...Visszakérdeztem, honnan tudja, kire szavaztam? Mert hát a tér..kezdte újból a blablablát. Nem jutottunk egyről a kettőre. Mindenesetre szeretném leszögezni, a bemutatkozni sem tudó ECHO tv-s nem kért, így hát nem is kapott engedélyt, hogy a velem készült interjút közölje.
De mindegy.
Ekkor volt egy holtpont nálam, amikor azt éreztem, haza kell jönnöm. Bárhogy.
De az élet a szándékokat néha felülírja. Ott volt Zsuzsi, aki most nagy fájdalmat cipel, s akit muszáj volt a vigasztalhatatlanban vigasztalni. Ott volt Józsi, aki túl a műtét után is tud mosolyogni. Meg Kati és Anna, akiket szintén földhöz csapott néha az élet, de mennek, teszik a dolgukat. És Lajos! A férfi, aki nem ismerte sosem a szüleit, és állami gondozásból kiverekedve magát lett olyan példás édesapa, hogy le a kalappal előtte. Vele volt két csodaszép kicsi gyereke, Domi és Adri, akik csüngtek apukájukon. S nehéz is lenne mindenkit felsorolni...Ferikét, aki a sérültek jogaiért küzd vagy Marcsiékat, Zinyóékat, Valiékat, akik a kampány talpas hősei voltak. ..Sokan...és vannak. Még vannak...S ott voltak a Városligetben.
Kétkezi munkások hétköznapi álmaiktól megfosztott emberek, kicsik és nagyok, akik még hisznek egy jobb világban. Mert hinni akarnak. Mert élni akarnak.
S közben a város másik pontján menetelnek.
Kerálnak gyalázatot emelnek.
S ezen a felhőjátékos majálison nem csak a lábam fáj.
Nagyon.
K.B.
2014. március 19., szerda
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)