2013. május 27., hétfő

Egy barátom emlékére

Talán a szeplőink vagy a rövid szőke hajunk miatt lettünk barátok. Nem tudom. Az is lehet, akkor kezdődött, amikor elsőben csúfoltak, hogy csúnya az iskolatáskám, és én mint valami ördögfióka verekedni kezdtem, és megbüntettek érte. Mindenki furcsán nézett rám, de ő odajött a szünetben, és azt mondta, ezt jól csináltam, mert neki megmondta a bátyja, mindenkinek meg kell védenie magát. S neki tetszik a táskám, mert olyan felnőttes. Szeretnék emlékezni rá, tényleg szeretnék, hogy mikor is lettünk barátok...De nem emlékszem.....Csak azt tudom, mire hétévesek lettünk, addigra ő volt a legeslegjobb. 
Amikor gyerekek voltunk, azt játszottuk, ki bírja tovább a víz alatt...és én sosem tudtam legyőzni. Nevettünk a nagy meleg nyarakban sokszor. Együtt nőttünk ki a cseresznye fülbevalós korszakból, volt számtalan közös titkuk, és mennyit, de mennyit álmodoztunk. Azt hiszem ő tanított meg arra, hogy játszani, álmodni, nevetni jó....És sohasem félt semmitől...egy táborban hálót szövő pókon vagy a villámláson is csak kacagott. Mindenben meg kell keresni a kalandot, mondta úgy a tizedik születésnapunk környékén. S kerestük a kalandot...színházat képzeltünk, amit mi rendezünk, meg körbeutaztuk a világot képzeletben..És néztük a Duna partján a kavicsokat, és szedtünk pipacsot meg kutyatejet....Kamaszként együtt kutyultunk a pakolásokat a fejünkre, és tüntetően a szigorú of. miatt valami borzalmat fontunk a hajunkba...Anyáinktól egyszerre könyörögtük ki az Alföldi papucsot, meg tél közepén a fehér Tisza cipőt és a fekete kordbársony nadrágot. Természetesen a derék mamáinknál is egyszerre sztrájkoltunk, hogy túl bő a nadrág szára, és nem vesszük fel, ha nem csinálnak belőle igazi csöves gatyát. Ő volt az, aki egy csínnyel elérte, hogy taknyos 13 évesként életünk első koncertjére (Hobó) eljussunk. Azt hiszem soha nem találkoztam nála bátrabbal..A koncert éjjel ért véget. Még most is eszembe jut, hogy a decemberi éjszaka, ahogy szaladunk a hóban, és kihaltak az utcák, és ragyognak a csillagok...és hangosan skandálja: Ki vagyok én?
Aztán sok minden történt...Azt hiszem ő előbb felnőtt...Minden pillanatot megélt...Egyszer, amikor sok évig nem találkoztunk, megkérdeztem tőle: Hova tűntél?!
Nézett rám gyönyörű, mosolygós kék szemeivel, és rögtön tiltakozott, hogy ő nem tűnt el.Különben is, az életben annyi minden történik...szerelmek, csalódások, újabb szerelmek, gyerekek, munka, otthon. Az életben az élet történik.
Sms-ek jöttek, mentek. Ő ott maradt, ahol felnőttünk. Ott, ahol nyílik a cseresznye.
Ott marad örökre. Bennem él.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése